Norvég megváltás - Jo Nesbo: A Fiú

"Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik."
F.M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Az ember, amilyen aljas, tényleg mindent megszokik. Azt is, hogy a parkban emberek alszanak a padokon, mellettük az élet mocskos szatyorba nyomorítva, hogy aki a mennyországra vágyik, az nem templomba megy, hanem heroint lő magának, hogy vannak gyerekek, akik nem esznek eleget, mert nyilván nem szeretnek enni, hogy a hazugság társadalmi norma, hogy a korrupció és a csalás apró botlás, hogy jóban lenni a hatalmasokkal érdemes, és hogy aki túlélni akar, az csak kussoljon simán.
A huszonegyedik század Európájában a bűn és a jóság fogalmának helyiértéke bizonytalanná vált. Mintha volnának a könyvtárak polcain porosodó könyvek, melyek a helyesnek és a helytelennek valami tündérmesei távlatokban működő értelmet adják, míg idekint a mindennapokban a bűn napi rutinná, a jóság pedig holmi lúzerek eszement hobbijává vált.

Számomra mindig érdekes megváltástörténeteket olvasni. Egyrészt morális okokból, mert érdekel a bűn kérdése, másrészt az alapvetően reményre kalibrált pszichés beállítottságom miatt is. Hogy ez velem született vagy tanult reakció-e a mindennapok kilátástalanságára, azt nehéz lenne megmondani.
Hogy Jo Nesbo norvég szerző könyvét egy sikeres krimisorozat újabb elemének tekintjük-e vagy annál többnek, az rajtunk, olvasókon múlik. Számomra biztosan többet adott, mint egy jó krimi, mert sok olyan dolgot mutatott meg egy bűnügyi történeten keresztül, ami a modern embert foglalkoztatja. Nem véletlen az sem, hogy az ikonikus főszereplő egy társadalomból kirekesztett, ám alapvetően gyermeki ártatlansággal bíró heroinista, aki idegenként éli mindennapjait a földön, aki csak a következő adagig lát el, és aki megrekedt egy húsz évvel ezelőtti pillanatban, hogy az ártatlanság mintaképeként léphessen színre, amikor eljön az idő. Tetszik, hogy Nesbo fel meri vállalni Krisztus és Sonny alakjának párhuzamát, és az is tetszik, hogy ezt a párhuzamot egy pillanatig sem érzem mesterkéltnek.
Sonny, a Fiú, aki bár nem ártatlan, heroinért cserébe mások bűneit vállalja magára, de aki elsődlegesen mégiscsak apja bűneiért vezekel Norvégia egyik legmodernebb börtönében, egy napon megtudja az igazságot (illetve valamit, amit igazságnak gondol), és úgy dönt, eljött az igazságosztás ideje. A büntetés minden esetben halál, méghozzá igazi bibliai szemlélettel - szemet szemért, fejet fejért.
Érdekes és elgondolkodtató regény Nesbo története. Egyrészt kellemetlen tükröt tart annak a modern Norvégiának, mely mindig is büszke volt egalitáriánus szemléletére, és mely az utóbbi évtizedekben megtapasztalta a társadalmi egyenlőtlenségek mindennapjait, másrészt figyelmeztet arra is, hogy a remény nem olyasmi, amit az emberi történelem során bármikor zárójelbe lehetne tenni.
A Fiú, Sonny Lofthus, akinek a neve a regényben többször is előkerülő, éjszakánként vigasztalanul síró kísértetgyermek történetéhez kapcsolódik, a norvég megváltás letéteményese. Egy amolyan modern norvég Rózsa Sándor, vagy Robin Hood, ha az angolszász párhuzam jobban esik.
Ironikus, és pontos fricska, hogy Norvégia egy gyilkosért rajong, de nem szokatlan, és főleg nem indokolhatatlan. Az emberek oda vannak a megváltás és a büntetés gondolatáért, ha már maguk sajnálatos módon régen beleszoktak saját életük szennyes kis mindennapjaiba.
Nesbo regénye ugyan bűnügyi történet, de szépen ötvözi a skandináv krimiktől megszokott naturális részleteket a bibliai igazságosztó karizmatikus alakjával, és a végeredményben nem csak a norvég olvasó számára vigasztaló tanulsággal: előbb-utóbb mindig jön egy igazságosztó, aki eltakarítja helyettünk a szemetet.
Annak azért örülök, hogy a Fiú derekas és már-már emberfeletti hadjárata során becsajozik, és a végén nem feszül keresztre, bármennyire is adná magát a párhuzam, hanem meglép a nővel Berlinbe. Azt hiszem, számomra ez akkor is egy tökéletesen kerek történet, ha nem tudom, ki vágta le Yngve Morsand fejének egyharmadát.