Levelek Lengyelországból 5.

Kedves Én - ezt a levelet is így kellene kezdenem, de észbe kapok, nincs is én, már te sem vagy, úgyhogy se író, se címzett, és egyáltalán, hat érv Isten létezése mellett, ezt olvasom, de hát gondold csak meg, mit beszélsz itt létezésről és Istenről ... Milyen levél lesz ez így?
Vannak olyan utazások, amelyeket nem szabadna megtenni. Nem szabadna megérkezni, lekászálódni a buszról álmosan, és nem szabadna bemenni a kapun. Nem szabadna a rácsot megérinteni, a drótszabdalta havat bámulni mozdulatlan szívvel, és nem szabadna végighúzni a kezed a hideg korláton. Nem szabadna nézni ki az ablakon sem, és különösen nem szabadna gyerekekre gondolni, a nyomukra a falakon, a fákon, az udvaron, a lépcsőfordulóban.
Nem szeretek ide jönni. Sosem szerettem, mert gyűlölnöm kell, és mert a gyűlöletben az ember mindig magára marad. Szobákba, terekbe lépek be, aztán csak bámulok kifelé az ablakon, még az őrtorony is ezerszer inkább, még a sarkon beforduló katonák is inkább, még a kivégzőfal is inkább, mint a falak.
Szerintem ennek nincs értelme. Akkor sincs értelme, ha most hallottam életemben először Kaddist. Nincs értelme, mert eredetileg az élettel egyenrangú a halál, és meghalni éppen annyira érdemesnek kellene lenni, mint élni. Vagy fordítva.
Ezt viszem el innen, a téli fák árnyékát az égbolton, a párkány hiányos szélét, a gyermekjátéknak látszó drótokat, az ablak mellett lakó madarat.
Máshol mindig tudok örülni az életnek.  Te is tegyél hasonlóképpen. Csak ennek van értelme.