Mittudomén milyen poszt

Egy dolog biztos, hogy írni kell. Hogy egészen pontosan mit és hogyan, azt még nem látom igazán. Rengeteget beszélgetek emberekkel és elég sokat sírok, ami, azt hiszem, egészen jó ötlet az én személyiségemet tekintve, de néha mégsem elég. Pont mikor azt hiszem, hogy vége, hogy szembe tudtam nézni mindennel, akkor vagy kiderül, hogy a minden nem volt minden, vagy az derül ki, hogy még mindig képes vagyok akár fél órára is megfeledkezni a realitásokról, és azt hinni, hogy még van otthon, és biztonságban vagyok. Kényelmi regresszió - nem tudom, van-e ilyen a pszichológiában, de most így hívom. Aztán annál jobban fáj, amikor hirtelen megint ott van előttem minden.
Nem tudok jobb hasonlatot erre, mint hogy valahogy úgy képzeljük ezt el, hogy az embert iszonyatosan hasba vágják valami doronggal, és miután az első fájdalom után levegőt vesz, minden lélegzet csak egyre jobban fáj.
Ahogy Emma mondta, majd egyszer biztos kiderül, mindez mire is volt jó. Most egyelőre nem látom át, mert a szabadesés ugyan felszabadít, mégsem tudom, mi van a végén. Egyik percben úgy érzem, menni fog, a másikban úgy, hogy csak szeretnék lefeküdni és meg sem mozdulni napokig.
Ja, gondolom, ez is normális.
A konkrét részletek nem fontosak, viszont kurvára örülök, hogy a barátaim mellettem vannak. Nélkülük Marla aligha lenne most itt.
És amikor már enni meg aludni, meg lélegezni sincs kedve az embernek, akkor valaki, gyakorlatilag egy tök ismeretlen ember, gondol rá, és elküldi az új Avisai Cohen lemezt, aminek az a címe, hogy From Darkness, az utolsó számé meg, hogy Smile.
Hát így. Remélem, minél hamarabb tudok majd mosolyogni, ha ez még nem is ma lesz.