A bal kezet szabadon

Jó. Én mindent és mindenkit megértek, mindenkit meg is hallgatok, mert mindenkinek szar. Megértő vagyok, kedves, nem roppanok össze, a gyerekeimre mosolygok, az idősebbekkel beszélgetve komoly maradok, és együttérzően bólogatok. Olykor széttárom a kezem.
Nyilván ez a normális, ahogy az is, hogy továbbélő reflexből majdnem mindenki rám terheli a csalódottságát és a kétségeit, de ... jó, tényleg értem, de az van, hogy nem vagyok olyan jó én szomorú és csalódott nőnek. Van ez az alaptermészetemből adódó melankólia, meg némi kreatív mániás depresszióval is bírok, de arra, hogy állandóan más faszságával foglalkozzam, meg az állandó tompa szomorúságra nem vagyok alkalmas. Lehet, hogy furcsán hangzik, de vidám nőnek jobb vagyok.
Tegnap fél este Alt-J-t hallgattam, és most nagyon tetszettek. Nem akarnék kategorizálni, ilyen-olyan irányzatnak nevezni a zenéjüket, egyszerűen csak örülni akarok a tavasznak, a napsütésnek, a barátaimnak, a gyerekeimnek, és igen, akárki akármit mond, a bal kezem akkor is szabadon hagyom az örömnek, a jobbal meg belekapaszkodom a világba, hogy túl ne lendüljek a valóságon.
Egyébként pedig húzzunk el innen a picsába (=világ másik vége), de gyorsan, süssön ránk a nap, és ugorjunk ismeretlen sziklákról mindenféle Marla-kék vizekbe.