El

Tényleg egyszerűnek kellene lennie, aztán mégsem az. Hogy ki és miért kuszálja össze az életek amúgy egyenletes, kék és vörös selyemszálból szőtt szövetét, azt nem lehet tudni, ahogy azt sem, ki az, aki a veszteség szürke-fekete fonalait egy óvatlan pillanatban a kosárba csempészi. Kár. Ez is lehetett volna egyszerű kék és vörös.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszítek.
De Zaphodnak igaza van, és nekem is igazam van, mert az élet, ha egy picit türelmes az ember, lehet olyan, amilyennek akarjuk, nem sodródás, nem szenvedés, hanem béke, és nem, nem omlunk össze, bár lehetne, volna is értelme vagy inkább oka, de akkor sem. Kurvára jó életünk lesz majd abban a tengerparti kricsmiben, ezt az egyet nem felejtjük el, ezt a közös mantrát, amit most már mondanak velünk páran. Zaphodnak józan észből fakadó életmentéséért most már tényleg jövök egy üveg whiskey-vel, amit egy napsütötte tengerparti teraszon kell meginnia. Kap hozzá jeget.

Más, de egyszerűség ez is; tegnap elmentem az Emmától ajándékba kapott burokért (lásd még ITT). Hogy ez mindig micsoda varázslat, azt el se tudom mondani, de hetek óta először aludtam nyugodtan, rémálmoktól mentesen. Hiába, az emberi érintésnél nincs jobb gyógyszer a bajokra.
Amíg feküdtem az ágyon, belefeledkeztem a mozdulataiba, és ahogy az izmaim engedelmesen lazulni kezdtek, arra gondoltam, ha lehetne utolsó kérésem a halálom előtt, akkor ő volna az. Életet lopnék az útra.

Más. Ma lesz a tárgyalás. Délután tor. A kettő között vagy ülök valahol a napon, vagy bemegyek dolgozni. Próbálok racionális maradni, aztán majd biztos bőgök egy sort a nyílt utcán. Sikertelenség, ezt mondta a húgom, és valahol igaza van, de ez most sehogy sem tudott sikeres lenni. Abszurd lett. Ezek szerint a házasság is egy műfaj.

Más nincs. El kellene utazni.