Szeretem a csendet. Valahogyan felesben szeretem a csendet és a zenét. Biztos öregszem, de fontos lett a dolgok ritmusa, és önzőbb is lettem ebben a csend-nem csend binaritásban.
Ma reggel arra ébredtem, hogy minden nehézség és nyomasztó dolog ellenére is tavasz van. Süt a nap, és sok-sok napja először arra gondolok, hogy el kell menni fotózni. Ha nem is ma, ma pakolok egész nap, holnap meg ügyeket intézek, de majd lassan. Az új gépemet sajnálom, áldozatul fog esni az életátalakításnak, de hát nem tudok jó szívvel ránézni, meg közgazdaságtanilag sincs más megoldás. Nem baj, a tárgyak csak tárgyak, a fényképek nem a gépen múlnak.
Most, hogy előre nézek, elsősorban a munkát látom, de másodsorban már azt is, hogy pár hét múlva talán eljutunk a Teraszra. Most sajnos csak TSB-vel, mert Mihály feszt valami továbbképzésen
A héten a legkisebbik kollégiumba költözik átmenetileg, egy hétre úgy remélem, míg be nem rendezkedünk. Nem könnyű egyik gyerekkel sem most, nyilván velem sem.
Az van, hogy legszívesebben tényleg elhúznék valami tengerpartra, aztán ülnék egy hétig magamban, és bámulnám a hullámokat. Erről mindig a meg nem írt levelek jutnak eszembe.
De tegnap este az is eszembe jutott, hogy mindjárt Húsvét, és hogy sok évvel és egy élettel ezelőtt Húsvétkor keresztelkedtem meg. Bár akkor is mellettem voltak a barátaim, mégis leírhatatlanul egyedül voltam abban a szentélyben napfelkeltekor. Nem jó szó az egyedül erre. Inkább úgy mondom, magam voltam Istennel. Semmihez sem hasonlíthatóan felemelő és magányos érzés volt.
Más nincs. Olvassak. A könyvek arra emlékeztetik az embert, hogy mindig vannak új történetek.
Hát tényleg kellene egy ház legalább valami tóparton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése