Recordar

Néha a nosztalgiának nincs igazi magyarázata, csak valami ködös, furcsa kattanás az agy hátsó részében, ami se nem tudatos, se nem megismételhető, máskor azonban, már ha ügyes az ember, megleli a gyökerét, és rájön, a nosztalgia, mint sok-sok minden az ember életében, a múltjában gyökerezik, bár igaz; vékonyka, áttetsző, a figyelmetlen szemlélődő számára alig látható üvegszálas gyökerekkel.
Néhány napja, azt hiszem, talán éppen azóta, mióta ideköltöztünk, spanyolnosztalgiám van. Vagyis vágyom, visszavágyom ebbe a csodálatos, érzelmekkel teli nyelvbe. Mindezt úgy, hogy nem volt az enyém soha egészen, és még életemben nem jártam a kontinentális Spanyolországban. Nem is tudtam ma reggelig mire vélni ezt a különös kapaszkodást ebbe a soha nem birtokolt múltba.
Aztán ma reggel rájöttem, mi ez az egész. Kinyitottam az ablakot, és zene helyett a lenti sétány hangjait hallgattam ... aztán az ablakon keresztül beáramló tavaszi levegő, no meg az odalentről felhallatszó, és az épületek közt visszhangzó zajok egyértelműen bizonyították: a fenéket vagyok én Magyarországon, ez itt kérem Gran Canaria vagy Tenerife, csak éppen az óceán hibádzik mellőle egy kicsit.
Szerettem ott lenni annak idején. Kellemesen keveredett a spanyol nyelv félig érthetetlen zsongása az óceán örök morgásával, meg a szél napozóágyakat és napernyőket kerülgető suttogásával, vagy az időtlen sziklákon visszhangzó emberzajokkal.
Hát itt lakom most, szemben a Los Gigantes szikláival, egy színek nélküli szigeten, ahol a hat emelettel alacsonyabban fekvő emberek talán spanyolul beszélnek, talán nem, de mindegy, ez innen most spanyol nyelvnek tetszik, amit nem muszáj érteni egészen, mert elég, ha az ember pár szót kihall a társalgásból míg az édes, reggeli tejeskávéját szürcsöli a teraszon. Ja, terasz az sajnos nincs.