Solo

Néha úgy érzem, már soha nem fogok otthonként gondolni egyetlen helyre sem, ahol élek. Nem azért, ez egy barátságos hely, otthonos is ... csak hát ... nem tudom. Annyiszor téptem fel a gyökereimet az elmúlt években, hogy az is lehet, nem tapadnak már, átutazó maradok örök életemben. Foglalkozására nézve kósza, lakhelye nincs.

Na jó, ez biztosan hülyeség, majd idővel lesz valami, amit biztonságnak hívok, legalább lokálisan. Nem vagyok egy tégla a falban, de azért ez az egzisztenciális bungee jumping még engem sem szórakoztat.
Most azon gondolkodom, miben van otthon körülöttem, de túl sok dolgot nem tudnék most felsorolni. Talán a gyerekek és a barátaim.
Más. Darálom az abszurd napokat tovább. Tegnap TSB kórházi napja volt a következő felvonás. A biciklis futár leesett a lépcsőn, úgyhogy komoly kórházi napot nyomtak, vállficammal órákig a folyosón ésatöbbi. A nap drámai legjobbja a saját férje temetésére igyekvő kartörött idős nő, aki hiába könyörgött, hogy lássák el, mert fél egykor temeti a férjét, végül nagy nehezen egy ideiglenes gipsszel távozott a temetésre, majd temetés után visszaugrott, hogy rendesen ellássák.
Örkény kispályás volt hozzánk képest.
Más nincs. Valaki menjen helyettem hivatalokba, és legyen tavasz, utazzak el, felejtsem el egy kicsit, hogy az életem, ebben a pillanatban legalábbis, nem túl szórakoztató. Mostanra fáradtam el igazán.